Fények és szilánkok.
2014.03.13. 19:36
Amikor már azt érzed
hogy elkopnak a sejtjeid,
de valami mégis összetart.
Nem tudod hogy mi az:
talán a levegő, talán a
víz, talán az apró
arany ablakok sokagása.
Nem tudod hogy másokat
mi, de téged talán ezek,
mi másért lennél ily
törékeny, mi másért
volnának szilánkosak
a sebek, midőn
láthatatlan féltéglaként
valaki átgázol rajtad?
Mi másért esne jól a napfény,
a nyugvó éj sötétje, és
mi másért fájna a szürkeség?
Ha lehunyom a szemem
látom őket: ott zörögnek
a csontjaimban reszketeg,
azon a néhány elrepedt
üvegtáblán keresztül a lelkem
is szivárványnak látszik!
Kinyitni sosem szoktam
őket... még elröppennének
a múló évek oly nehezen
megszerzett pillanatai!
Ha nem jön be fény, sebaj.
Még a rolót is lehúzom, örökre
elzárván magam mások elől.
Önzően őrizgetem a nyitást
az arra érdemeseknek, s
közben azt kívánom, bár
MINDENKINEK kinyithatnék!
.
.
.
valaki mondja meg, hogy miért mindig azt csinálom, amit kell? és közben miért hiszem azt, hogy k*rvára nem azt csinálom, amit kell? :O
Tetszik
0
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://zombicska.blog.hu/api/trackback/id/tr395859170
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.