Túl sok inger... Á. azt mondta, hogy ő utálja a változásokat, és azt is utálná ha megint költöznie kellene. erről az jut eszembe, hogy valahol én is utálom a változásokat annak ellenére, hogy nagyon durván "ki vagyok éhezve" rájuk... most egy komoly hangvételű írást szerettem volna megereszteni, ennyi lett belőle: azon gondolkodtam, hogy lenne-e olyan ember akinek képes lennék hagyni hogy adott idő alatt mentálisan (vagy akár fizikálisan is) tönkre tegyen? hogy én mit tennék abban a helyzetben ha olyan valaki lenne mellettem, aki elborult aggyal képes lenne emberi mivoltomban megalázni bárki előtt, akár tökéletes tudatában annak, hogy mindezek ellenére nem fogom egy az egyben faképnél hagyni, pedig a bútorokon meg az együtt eltöltött x időn kívül semmi sem köt hozzá. és csak ülnék és bőgnék hogy én igazán mindent megteszek, de az én elvárásaim valahol nem teljesülnek pedig egy általam normálisnak ítélt párkapcsolatnak szerintem ilyen vagy efféle kompromisszumokon kellene alapulnia.. a másikba vetett bizalomról, az egymás iránt tanúsított tiszteletről és szeretetről, illetve az élni és élni hagyni elvről már nem is beszélve. fogom a fejem "jelenség", szerencsére nem saját. ha velem ezt egy olyan ember játszaná el -akár a pasim, a barátnőm, vagy bárki más közelálló személy- hogy ok nélkül olyan szavakat használna rám hogy undorító meg szarházi vagyok, hát szerintem rövid úton lelécelnék és szóba sem állnék az illetővel többé. nehéz ügy, az egészet nem ismerhetem, most így górcső alá véve a dolgokat lehet, hogy ezt sosem tudnám az illetőnek megbocsátani, még több évnyi masszív meditálás után sem.-.-

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.