Nincsenek szavaim. és így egy kicsit nehéz. így egy kicsit minden nehezebb, mint alapesetben. elfogytak, vagy eltűntek. átvette a helyüket valami más.. még mindig olyan, mintha nem itt lennék, talán mert nem is itt vagyok. csapongunk, az van. és még én ítélem meg magamban a többi embert a szétszórtságuk miatt. persze csak csendben. egyre több helyen látom azt, hogy az emberek a saját lelküket keresik. igen, ezen továbbra is csodálkozom. bizonyos dolgok még mindig nem értek evidenssé, hiába is érzem bennük a bizonyosságot. eltérülök hol erre, hol arra. nem merek mélyebben belemenni egyikbe sem, van bennem egy félsz attól, hogy bármilyen történés az ellentétes oldal rovására menne.. ezért csak bizonytalanul egyensúlyozok a határon. mint akik az erdő szélén laknak, de mégsem az erdőben, de egészen közel - a Bolond Liz Néni is megtalálta a szavát. :) ezt hívják tökéletes belső megosztottságnak nemdebár? :)

"az álommanó körbeér, fülemülecsattogás és bagolyvihogás közepette visznek a lábaim valahová. célomat csak az ég tudja, belekukkant batyumba a Hold és saját árnyékomat küldi utánam vigyázón, ne félj! nem félek, a gondolataim veled vannak jó helyen a vánkosod alatt, oda menekítettem őket a világi bánalmak elől. tudod, hisz annyiszor mondtam már. kérlek vigyázz rájuk, el ne szaladgáljanak. másképp hogy találnám meg őket? :)"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.