és milyen igazaD van, és csak most értettem meg. a lélek az ész és a szív szava harmóniában kell(ene) hogy legyen. ezért is kell leülni és várni. és hogy mire? jelekre, amiket akár rosszul is értelmezhetek. tanácsokra, amiket akár rosszul is értelmezhetek. érzésekre, amik elragadnak és olyankor attól félek, hogy rosszul cselekszem. hogy magamnak akarok-e megfelelni vagy másoknak? a válaszom az, hogy mindenkinek akit szeretek. a helyes sorrend először saját magam kellene hogy legyen, illetve az hogy ne függjek minden döntésemben másoktól. mégis félek attól hogy elveszítek másokat, és inkább alárendelem magam mindenkinek. csak szép csendben. közben pedig megőrjít, hogy csak azt nem tudom hogy ÉN mit akarok. csak szép csendben. tudjátok mit akarok? mindent és mindenkit. közben pedig semmit és senkit. persze az utóbbi csak felszínes. a lelkem nyugodt életet akar egyedül, saját lábon. az eszem a biztos itthon maradást úgy ahogy eddig. a szívem... a szívem egyre szomorúbb. a szívem szeretné az édes dolgokat, de az eszem azt mondja a lelkemnek hogy úgysejönösszemert bééénavagymert sohasemjöttösszesemmiamit igazánszerettélvolnaolyaaan. akármi. és ez szomorít el. pedig semmit sem szeretnék jobban, mint amit arra a kis cetlire írtam tegnap este. de az eszem szerint nem lehet mert nincs értelme mert úgysem lesz meg mert miért is pont nekem lenne meg? olyan mintha alá volnék rendelve valami sorsszerűségnek, hogy tudatában vagyok annak hogy nem én irányítom a dolgokat és hogy jobb lesz ha ebbe nem piszkálok bele, mert abból sosem sült még ki semmi jó. legalábbis nincs értelme belepiszkálni. pedig van! csak ahhoz nem vagyok elég bátor. a pesszimista gondolkodásmódom rohadt mód gátol. ilyenkor mondanám azt másnak, hogy túl kell lépni a saját határainkon. mert minden lehetséges. bármi. mert veszteni való az nincs. legalábbis nem minden esetben van. hová lett az a nagy "azt csinálok amit akarok" effektus? kényelmes disznó vagyok aki csak tátott szájjal várja mindig a töltött galambot ahelyett, hogy nagy kanállal saját maga kavargatná a szart.. :D és ez nem vicces. -.-
konklúzió: bíznom kell abban hogy jól fogok cselekedni, s nem attól félnem hogy rosszul. az önmagamba vetett hit. na az veszett el valahol...